Mondtam már? Esik az eső

Mondtam már? Esik az eső!

A legutóbbi hetek rohamos gyorsasággal nyargaltak el a fejem felett bejegyzés írást mellőző módon, így gondoltam, no akkor csak összekanyarítok valamit lassacskán, hogy ne maradjon ez a rész sem leíratlanul.

Ott fejeztem be talán, hogy Edinburgh, első kirándulás, eső és Inverleith Parkbéli csillagos (avagy inkább csillagtalan) ég. No ki nem fogja senki sem találni, a rákövetkező hétvégén is hosszú hétvége volt, így már megint úton voltam, természetesen Edinburgh felé most már teljes autóstoppal. Megint reggel 9 körül kiléptem a benmore-i kert kapuján és csodák csodájára rögtön az első autó a horgomra akadt. A középkorú emberke (mondta a nevét, de már nem emlékszem) nagyon rendes volt és mint kiderült veterán stoppos. Kérdeztem, hogy merrefelé járt stoppal? A skót felföldön leginkább és bevallása szerint a legkomfortosabb szálláslehetőségek egyike a jól ismert piros telefonfülkék, melyekben ugyan éjszaka megfájdul a lábad, mert kinyújtani azt ugyan bizony nem lehet, de nem ver az eső és nem ázol. Nem vitt messzire, kb 2 településsel arrébb egy benzinkútra. Az eső csak csöpögött, borús őszies szürkeség mindenfelé. Szép kilátások stopposokra nézve. Vártam vagy egy jó félórát gyenge kocsijárás mellett, majd úgy döntöttem, hogy a mozgós taktikát kapom elő tarsolyomból. Lejjebb mentem ez út mellett vagy fél kilométert, majd a tengerpartra érve gyűjtöttem moszatokat, meg kagylókat kb 15 perc alatt. Ezt bevégezve felvágtattam az út mellé megint és lám megint az első autó/kisteher csak megállt. Persze már megint a középkorú forma emberkével. Az egyik helyi csomagküldő szolgálat emberével akadtam össze, természetesen nagyon rendes volt ő is, bár az autóban oly meleg volt, hogy majd meg sültem a nagytáskámmal az ölemben. Glasgow melletti településig vitt, majd onnan gyalogosan vágtam át a településen a country side road mellé. Egy farmhoz vezető földút bejáratánál kezdtem megint szabad és ingyenes helyek után kutatva a fehér stoppos táblával a kezemben. Nem telt bele 5-10 perc piros terepjáró benne középkorhoz közeledő jóemberrel. Kinyitom az ajtót, hujj túracipők, esőkabát, hátul hálózsákok, túratáska, kajás zacskók, papírok stb. no meg persze sár folyik ki majd nyakamba. No gondoltam ez az én autóm. Beszállok, mondom, hogy mi újság, erre a koma mondja, hogy de jó, mivel ő meg ökológus és épp madarat gyűrűzni voltak előtte meg valami távoli helyen térképezni a növényzetet. No mondom akkor helyben vagyunk, kérdeztem Carexek felől is, de egyéb helyeket is ajánlott, bár jelen pillanatban autó és idő híján elérhetetlen távolságban. Természetesen veterán stoppos volt ő maga is, a történetekkel gyorsan eltelt az idő és már meg is érkeztünk Stirling városába. A város túloldalán rakott ki, nekikezdtem stoppolni a benzinkúton, de sajnos nem jött be a hely. Gondoltam, ha már itt vagyok inkább visszagyalogolok a történelmi városba szétnézni. Így is történt, útközben még beugrottam egy Lidlbe harapnivalóért, majd vissza battyogtam és felmásztam a várig, oda ugyan be nem mentem a 16 fontos belépő láttán, így inkább csavarogtam még egy kicsit az utcákon, majd visszagyalogoltam az út mellé stoppolni. Nem kellett neki sok idő középkorú hölgy, kis piros kocsikával, ugyan csak félútig vitt Stirling és Edinburgh között, de ez pont elegendő volt. A kisvárosban már épp azon kezdtem gondolkozni, hogy ott alszom, de egy nagy parkolóban megint kitettem a célváros nevét megjelenítő lapos táblámat. Az első kocsi meg is állt, benne idős, mint kiderült lengyel bácsikával. Nem igazán értettem, hogy mit mond, törte-törte az angolt, így hát a szerencsére bíztam a dolgot. Kidobott az autópálya felhajtó előtt közvetlen, kb. 4 kilométerrel a várostól, aminek én annyira nem örültem, de több mint a semmi alapon kerestem egy szántóföldi felhajtót és stoppolni kezdtem. 10 perc semmi, majd fiatal gyerek szemetes belsejű kocsival csak megállt. Megint egy lengyellel hozott össze az élet. Kiderült több ízben is volt Magyarországon és kedves élményeként számolt be az egyik tokaji pincéből a 30fokos melegbe való feljöveteléről  jó néhány kóstolókör után, melynek további részleteire nem térnék ki. Be is vitt Edinburgh központjába, ekkor 7 órát mutatott a karórám, így a kései sötétedés örömére sétálni indultam. Le is mentem a Meadows nevű parkba, ahol a biciklis számláló 2 millióig való elszámláltatásán mesterkedett egy lelkes helyi csapat, persze bicaj nélkül. Na gondoltam azt a 15-öt csak kivárom. 1999999-nél kivártak és illedelmesen átadták a lehetőséget egy fiatal biciklis lánynak, majd harsány ujjongásban törtek ki. Innen tovább is álltam, majd a Lidlben beszerzett sörrel a hátizsákomban a tengerpart felé vettem magam. Jó órás gyaloglás után leértem épp a gyönyörű naplementére, így elő is kaptam a sörömet meg a lidis sajtos rombuszt, olcsó sajttal megspékeltem annak tetejét, majd jól leültem egy padra, mindezeket betermelni. Ott ültem egy óra hosszat, majd vissza kúsztam az éj leple alatt az Invereith Parkbéli szállásomra. Az éjszaka gyorsan eltelt, bár kicsit szeles volt és hideg. Másnap reggel már korán felkeltem az első futók neszezésére . Kissé bosszúsan vettem tudomásul, hogy a hálózsákom itt-ott a harmat áldozatává lett, így gyorsan ki is mentem a napra száradni. Ültem ott is egy ideig majd kapunyitásra a kertbe mentem, ahol kisebb problémám támadt a fogadó személyzettel. Mondom, hogy ki és miféle vagyok, mit akarok, erre a két szépen mosolygó kedvesnek és segítőkésznek tűnő hölgy igazoló kártyát kért tőlem, a segítőkészség picike jelével sem megfűszerezve. Hinnye, mondom nem lesz ez így jó. Mondom nekik, hogy, de a múlthéten voltam itt semmi baj nem volt, még a nagytáskámat is letudtam tenni a portán. Mire ők mondják, hogy jaa, a kert az ingyenes, de ők az üvegházakra gondoltak, a csomag letételére nincs lehetőség, mivel nincs rá helyük. Érdekes. Persze engem nem lehetett ilyen egyszerűen az elkeseredés útjára csalogatni, mondtam, hogy oké, nem baj megyek én nagycuccal is „hagy szokjam” címszó alatt. Az idő ragyogó volt aznap, rengeteg új növényt sikerült befotóznom, az idő gyorsan el is ment (ilyen helyen hogy a fenébe ne menne gyorsan). Majd újra a város utcáit kezdtem róni. Az öregváros sikátorait megjárva megint kerültem egyet, majd felmásztam az Arthur’s Seathoz és széttekintettem a lemenő vörös korong által megfestett alkonyodó varoson. Jót aludtam megint,mily meglepő megint a kertben találtam magam. Szintén gyorsan telt az idő, a fényképezőm lemerült, éhes is voltam, így kicsit hamarabb fejezve be a napot harapnivaló után szimatoltam, majd a helyi Lidlt kiszimatolva gyorsan be is szereztem elemózsiámat. A park megint csendes volt az éjjel, majd kora reggel a visszafelé vezető útra léptem. A másfél órás gyaloglás után kiértem az autópálya felvezetőhöz, ahol dekkoltam az út mellett egy csomót, majd egy rövid, de drága buszút mellett döntöttem. Stirlingben is kellett várjak vagy jó 2 órát. Na mondom mi van veletek emberek? Erre csak jött egy ír emberke és egy kicsi faluig el is vitt. Innen az út mellett gyalogolva elmentem egy másikig, ahol egy helyi házaspár várt be az úton. Az (itteni) rekkenő hőség és a 4. napi nem fürdés eredményeképp bizony nem kell mondanom, nem voltam parfüm illatú, ennek tényéről viszont senkit sem kellett győzködjek, érezték azt ők maguk is, viszont jót beszélgettünk a stoppolás rejtelmeiről. Két faluval arrébb landoltam, majd egy gyönyörű íves hídon át a keresztúthoz léptettem. Persze megint első kocsis fogás, mosodás fickó. Így gyorsan elértem Glasgow peremét. Innen 5 perc várakozás után egy arabusokkal félig töltött kocsi állt meg akik, mondták, hogy nem tudják, hogy hová megyek, de elvisznek. Ezt inkább kihagytam és vártam még öt percet. Fiatal gyerek, sátor, ruhák, cséphadaró (ja az nem ) és fél embernyi hely. Kiszállt segíteni és beszuszakoltuk elsőnek az én megfáradt lényemet, majd a csigaházat az ölembe. Olasz zenésznek vallotta magát, épp valami fesztiválról igyekezett hazafelé. Ki is tett az Oban-i kereszteződésnél. Innen két golfozni induló helyi alakulat fuvarmányozott el a Dunoon-i keresztútig. Itt szintén elsőkocsis fogás (!Volvo!), épp nagymamát látogatni indult házaspár teljes lelkesedéssel hallgatta kalandjaimat a vadkeleten. Tíz perc sem tellett bele a kertkapuban voltam és hálálkodtam, hogy újfent egészségben, épségben visszatértem.

Az elmúlt hétvégét levélfotózással töltöttem, leginkább Acer, Sorbus és még persze sok egyéb más társaságában, bár a szombati nap borzasztóan esős volt, a vasárnap szépen alakult.

A múlthét közepén volt szerencsém újra Edinburghba menni és a Herbáriumot meglátogatni. Rengeteg érdekességet láttunk, leginkább az Araucaria bidwillii toboza tetszett, mint egy hatalmas sárkánygyík tojása. A látogatás végeztével nagy szerencsémre volt egy kis beszélgetés a chilei fenyők ügyén-kapcsán,majd két könyvel gazdagodva az üvegházakba beléptetést engedő okirattal a kezemben indultam azok felfedezésére. A pálmák, trópusi növények sokasága után számomra a legérdekesebb a trópusi Rhododendronos ház volt. Ki gondolta volna, hogy Borneón is élnek furcsábbnál-furcsább Rhododendronok. Sajnos már eléggé utóvirágzás volt, de mindenképpen nagyon érdekes volt. Visszafelé az autóban jót szundítottam. Az előző napon újabb két francia társsal gazdagodtunk. Aztán a hét végén még másztunk fára kötéllel, csináltunk egy nagyszerű ebédet a kertieknek,, megmásztunk egy hegyet újra, volt egy jó tábortűz, Alice hazament, felavattuk az Arany Kaput a kert nagyvezetőségének társaságában, melyet finom állófogadás zárt le nagy örömünkre.

Itt volnánk most, remélem, hogy az elkövetkezendőkben is hasonlóan tartalmas élményekről számolhatok be.